Az érzelemszabályozás tanulási folyamata egy nagyon érdekes és fontos (ha nem a legfontosabb) feladat a gyermek életében, hiszen nagyban befolyásolja a későbbi társas kapcsolatait, tanulási képességeit és pszichés jóllétét. A babák egyedül képtelenek szabályozni az érzelmeiket,  a kisgyerekek is csak korlátozottan, ezért segítségre van szükségük ehhez. Viszont ha mi felnőttként érzelmileg éretlenek vagyunk, ami nagyon gyakori jelenség, akkor még a saját érzelemszabályozásunkkal is gondok lehetnek, így pedig nagy kihívás, hogy segítséget nyújtsunk a gyermekünknek.

Így lehet az, hogy „minden nevelés önnevelés”. Sok szülőnek akkor kezdődik az önismereti utazása, amikor megszületik a gyermeke. Megfogalmazódik benne, hogy ő nem azt szeretné adni, amit évtizedekkel ezelőtt kapott. Hiszen valószínűleg már a szülők is éretlenek voltak érzelmileg, és ez az örökség generációról generációra száll… amíg valaki meg nem változtatja. Szerencsére ma már sok szülőnek fogalmazódik meg az igénye a változásra.

Ahhoz, hogy megismerjük a gyermekünket, először magunkat kell megismernünk. És ez sokszor nagyon nehéz, hosszú és fájdalmas folyamat. Tekintve, hogy bennünk is van egy „belső gyermek”, aki valószínűleg évtizedek óta cipeli a terheit: a kielégítetlen igényeket, a bántó szavakat, a semmibe vett érzelmeket, az elhanyagolást, a megoldatlan, szőnyeg alá söpört problémákat, ne adj isten a bántalmazást…

Felnőtt korban jó esetben már tudjuk, hogy problémák esetén nincs vége a világnak, és valahogy túljutunk rajtuk. Sokkal könnyebben és gyorsabban megy ez a folyamat, ha kiskorunkban volt, aki megtartott minket, aki szeretettel fordult felénk, nem pedig magunkra hagyott, hogy sírjuk ki magunkat egyedül. (Ez valószínűleg nálunk még nem volt érvényes, de a gyermekünk esetében már lehet az, ha mi tudatosak vagyunk ebben és másképp szeretnénk csinálni.)

Az érzelemszabályozás kialakulása arról is szól, hogy megtanulom, hogy az érzelmeim nem én vagyok, azok elmúlnak és nem kell belehalnom. Ha valakihez tudok fordulni, amikor ebben vagyok, megtapasztalom, hogy ő együtt van velem ebben, és átélhetem a negatív érzelmeket vele. És ezek az érzelmek utána el tudnak halványodni, el tudok távolodni tőlük – ez az érzelmek feldolgozása, és ez az, amihez gyermekkorban mindenképpen kell segítség a szülőtől.

Egy baba természetesen még nem tud különbséget tenni, és számára ő egyenlő az érzelmeivel, mert ha sír, akkor vége van a világnak. Ezért kell segítenünk neki szabályozni ezt, és megmutatni, hogy itt vagyunk vele, és minden rendben lesz. Felvesszük őt, megöleljük, megpuszilgatjuk, tartjuk a kezünkben, ringatjuk, megvigasztaljuk.

Később, amikor eljön a dackorszak, ugyanolyan fontos a érzelmi viharok alatt megtartani a gyermekünket, ott lenni számára érzelmileg, mint támogató személy, ezzel is megágyazunk a (későbbi) bizalmának felénk. De persze ez sem olyan egyszerű…

Ott vannak bennünk az első években kapott minták, amikor gyerekként magunkra hagytak, mert „hisztizik, és nem tud rendesen viselkedni”, éjszaka ott hagytak egyedül a kiságyban, mert „majd abbahagyja”, pár évvel később talán még egy pofont is kaptunk…. ilyenkor nem kapcsolódott velünk senki a nehéz érzelmeink között, sőt még meg is büntettek miattuk. Nem tartottak rá érdemesnek, hogy kapcsolódjanak velünk, csupán azért, mert kitörtek belőlünk az amúgy teljesen normális érzéseink. És ezeket a mintákat, érzéseket, érzeteket évtizedekig építettük, erősítettük magunkban, mint egy gigantikus, vaskos nagy falat. Amikor megszületik a gyerekünk, úgy érezzük, hogy el kell kezdenünk lerombolni ezt a falat, mert így nem fog menni, így nem akarjuk csinálni… Ahhoz a falhoz viszont nem elég egy kalapács, vagy egy buzogány. Óriás munkagépek kellenek. Hatalmas energiákat kell mozgósítani, rengeteg idő, pénz, türelem, önreflexió, esések és visszaesések, megértés és elfogadás önmagunkkal szemben. Az önismereti út egy élethosszig tartó utazás, tanulás. És mindeközben fontos tanulni arról is, hogy hogyan működnek a gyerekek, milyen időszakban mit miért csinálnak, mert így lehet sokkal elviselhetőbb, vagy akár normális az amúgy elviselhetetlen. Ha a gyermekünk azt látja, hogy mi teszünk ezért, magunkért, és érte, így a családért, akkor neki is természetes lesz, hogy foglalkozzon magával, a lelkével, és majd a gyerekeivel.

Brené Brown idősebbik gyermeke kisiskolás volt, amikor sírva ment haza, mert mindenkit meghívtak a pizsama buliba, csak őt nem. Tinédzserhez méltón bement a szobájába, besötétített és sírt. Brené bement hozzá, és bár szülőként legszívesebben azt mondta volna, hogy nem baj, csinálunk egy másik bulit, (figyelem-elterelés), de inkább mellé ült a sötét szobában és hallgatta, vigasztalta. Nem csinált fényt, nem vonta el a figyelmét, csak megkérdezte tőle, hogy van. Ilyenkor nem jó módszer szépíteni a helyzetet, vagy bagatelizálni a problémát, mert arra tanítjuk a gyerekünket, hogy a negatív érzéseket nem szabad átélni, azok rosszak, el kell kerülni őket, nem szabad foglalkozni velük. Így ezeket az érzelmeket nem engedjük felszínre törni, eldugaszoljuk, és gyűlik a mélyben, ami nagyon nem tesz jót. Egyszercsak valahogyan úgyis kibuggyan majd – nem úgy, ahogyan az nekünk jó és hasznos, ne adj isten egy káros megküzdési stratégiában (pl. függőség). Nem arról van szó, hogy ezekbe bele kell ragadni, és depresszióba süllyedni, hanem arról, hogy meg kell engednünk magunknak, hogy átmenjenek rajtunk ezek az érzelmek – hiszen azok amúgyis csak „átutazók”. Mindenkinek szüksége van rá, hogy a saját tempójában jöjjön ki az aktuális negatív érzelmi állapotból.

Régebben történt, egy gyermekes ismerősöm mondott valamit, ami nagyon megmaradt bennem. A gyerekekkel és szülőséggel kapcsolatban addigi életem során semmilyen normális példa vagy meglátásom nem volt. Annak kapcsán, hogy a férjemmel még nem tudtuk elképzelni azt a hatalmas változást, ami egy gyermek érkezésével történik, szóba jött, hogy milyen tanácsot adna, ha gyermekünk születne. Erre azt mondta, hogy „a babának kell alkalmazkodnia hozzánk, hiszen ő érkezik a mi életünkbe”. Ízlelgettem sokáig, de valahogy nem ment be. Azóta már tudom, hogy ha van jelmondat, amivel semmilyen szinten nem tudok azonosulni, az ez. Ez egy olyan szemléletet tükröz, ami a felnőtt szükségleteit és megszokott életvitelét helyezi előtérbe. Ebben számomra benne van az, hogy semmilyen szinten nem vagyok hajlandó feladni az eddigi életemet, nem akarok lemondásokat, nem akarok semmiféle újítást, változást, erőfeszítést tenni, nem akarok belátó lenni, és nem akarok alkalmazkodni sem. Viszem tovább, amit kaptam. Hagyom, hogy dolgozzanak az automatizmusok, nem akarom magam megismerni, és jobbá tenni sem. A gyermekem pedig igazodik, mert más választást nem hagyok neki.

Természetesen nem arról van szó, hogy amikor szülővé válunk, mártírként fel kell hagyni minden számunkra kellemes tevékenységgel, töltődéssel, szociális kapcsolatokkal, és fel kell borítani az életünket, kiegyensúlyozatlan állapotba kerülni. De reálisan nézve alapjaiban megváltozik minden, és nyilvánvaló, hogy ezt követően nem lesz módunk arra, hogy ugyanazt az életvitelt folytassuk. Egy kisbabának nem az a feladata, hogy felszólításra „alkalmazkodjon”. Az első érzékeny időszakban leginkább nekünk szükséges alkalmazkodnunk hozzá. Ahogy nő a baba, idővel egyre lazább a gyeplő, az életünk szép lassan elkezd hasonlítani a régihez, de soha nem lesz már ugyanolyan. De azt hiszem, az esetek döntő többségében az ember nem is szeretné, hogy ugyanolyan legyen.

15 éve alapítottuk a cégünket a férjemmel. Volt olyan időszak, hogy évekig heti 6 napot dolgoztunk, napi 14 órát. Volt olyan, hogy 45 alkalmazottunk volt. Hihetetlen magasságokban is voltunk, és nagyon büszkék voltunk magunkra.

De ez mind eltörpül amellett, ami a gyerekek érkezésével történt az életünkben. Ez olyan munka, ami semmihez sem fogható. Itt a siker nem számokban mérhető. Olyan erőket mozgósít, amiről addig nem is volt tudomásunk. Olyan önmunka, amit senkiért (talán még önmagáért sem) tenne meg az ember. Olyan munka, amiért cserébe a gyerekeid kitüntetését kapod: a mosolyukat, a lélegzetüket, a létezésüket.

Kőváry Anett írását hagynám itt végszónak az anyaságról:

Az anyaság alázat. Szolgálat és lemondás. Élethosszig tartó aggódás. Önismereti lecke. Kétkedés és hit magadban. A hited őbenne. Az ő hite tebenned. Bizonytalanság és bizonyosság egyszerre. Könnyek a zuhany alatt. Végtelen fáradtság. Végtelen káosz és mindent elsöprő harmónia. Ismeretlen szívelszorulás. A szeme a szívedben. A hangod az övében. A mosolya mindenhol. Az illata a lelkedben. Szövetség vele.

Az anyaság kötelék. Ragaszkodás és elengedés. Kérdések magadnak, válaszok magadtól.

Az anyaság áldozat. És mindenek előtt hála. Hála annak, akit megszültél; és annak, aki téged megszült.

DOLGOZOM-E ALVÁSTRÉNINGGEL?

Az első anyuka, aki megkeresett tanácsadással kapcsolatban, feltette a kérdést, hogy alvástréninges módszerekkel dolgozom-e. Igyekszem mindenhol kiemelni, hogy nem, de lássuk be, nehéz eligazodni a tanácsadók között, főként azért, mert szinte mindenki megemlíti, hogy nem módszere az alvástréning.

De kezdjük inkább azzal, hogy mi is konkrétan az alvástréning, és miért merül fel a családokban, hogy esetleg használni kellene?

Az alvástréning nem egy tudományosan meghatározott fogalom, hanem nyugati társadalmi koncepció. Kultúrális, nem biológiailag egzakt, mérhető, egyértelmű valami, hanem a társadalmon belül is mindenki mást ért rajta. Ennek ellenére vannak vezérfonalak.

Alvástréningnek az minősül, amikor olyat akarunk „megtanítani” a babának – jelen esetben az önálló elalvást külső segítség nélkül-, amire életkorából adódóan még nem képes. Másnéven sírni hagyás, magára hagyás módszere. A tréning még a múlt században indult, a behaviorista irányzatból. Az volt az elgondolás, hogy ha egy bizonyos viselkedést jutalmazunk, akkor az folytatódik, ha büntetjük, akkor nem történik meg újra. A gyerekek verése is innen jött. Hogyha valami rosszat csinált, megverték, fájt neki, Így azt gondolták, hogy emiatt majd legközelebb nem csinálja.

Az ötlet, hogy használni kellene, abból jön, hogy a szülők azt gondolják, hogy a babának alvásproblémája van. Mint pl. hogy ébred éjszaka, nem tud elaludni egyedül, nem tudja magát megnyugtatni, nem alussza át az éjszakát. (Ezek teljesen normális jelenségek.) Tehát az alvástréning onnan indul ki, hogy ezek megszüntetendő, vagy megelőzendő problémák.

A modern társadalomban sajnos nem fontosak a gyermek valódi igényei. Úgy van beállítva az igényeik kielégítése – ami egyébként a szülők nagyon sok energiáját felemészti – , mintha úri huncutság, a pénztermelő munkát helyettesítő értéktelen kibúvó elfoglaltság lenne.

Többféle alvástréninges módszer létezik. Tudományos szempontból egészen változatos a paletta. A Ferber-módszertől kezdve az egyszerű információ átadásig mindenféle létezik. A Ferber módszer, a teljes elhatárolódás, a CIO (cry it out) lényege, hogy este beteszik a kiságyba a babát, és csak reggel mennek be hozzá, bármi is történik. (Pontosabban, ha esetleg hányásig sír a baba, akkor be lehet menni feltakarítani a hányást.) Vannak ennek az enyhébb változatai. Ilyenkor meghatározott időközönként be lehet menni a babához, általában egyre hosszabb időt hagyva a sírásnak. Létezik olyan is, amikor jelen van az anyuka a szobában, de nem veszi fel a babát, csak simogatja, susog neki. Van olyan is, amikor a szülőkkel csak információkat osztanak meg, és a szülő eldönti, hogy mit használ fel belőle. De végül ígyis úgyis egy a vége: a baba feladja, és nem sír többé, mert tudja, hogy úgysem kapja meg azt a segítséget, amire szüksége van.

Vannak kutatások az alvástréninges módszerek sikerességéről, de nagyon nehéz kutatási terület, több okból. Pl. ha a kutatás célja az volt, hogy bebizonyítsa, hogy a módszer sikeres, és pozitív (pl hosszabban aludt a baba, és az anyuka is tudott aludni), nem lehet tudni, hogy milyen instrukciókat adtak a szülőknek, ahhoz, hogy az az eredmény jöjjön ki, vagy, hogy milyen információkat osztottak (vagy éppen nem osztottak) meg a szülőkkel ahhoz, hogy ezt végigvigyék. Jelen esetben például azt, hogy nem feltétlenül jó az, ha a baba (egyedül) átalussza az éjszakát, mert a túl hosszú és túl mély alvás SIDS (bölcsőhalál) rizikófaktor lehet legfőképpen a 6 hónap alatti babáknál. A szoptatásra is hatással van, hiszen az éjszakai szoptatás, ami inkább nyom a latban, ebben az esetben elmarad, vagy nagyon lecsökken. Így hamarabb befejeződik a szoptatás a gyermek életében. Ezentúl ellenőrizhetetlen, hogy valójában mi történik otthon, amikor a szülők a megkapott „feladatokat”, módszereket alkalmazzák. Szubjektív módon történhet ezeknek a végrehajtása, majd az erről való beszámoló a kutatást végzők felé. Másrészt az is lehet szubjektív meglátás, ahogyan a gyermek a módszerekre adott reakcióját közvetítik. Mindenesetre egy dolog az összes kutatásnál felmerült: a szülőknek nagyon stresszes volt végigcsinálni ezt az időszakot.

Csináltak kutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan változik a baba stresszhormon szintje egy ilyen alvástréning során. Nyálból vettek mintát bizonyos időközönként, és azt tapasztalták, hogy a baba stresszhormon szintje folyamatosan magas volt még akkoris, amikor már nem sírt, nem jelzett. Tehát ilyenkor nem arról van szó, hogy azért nem sír a baba, mert megnyugszik, csupán feladta az arra irányuló próbálkozást, hogy valaki felvegye, vagy legalább odamenjen hozzá. Az is probléma, hogy mivel külön szobában alszanak ilyenkor, a baba stresszhormon szintje magas, az anyáé pedig alacsony, hiszen nem hallja a baba sírását, és így széthangolódik az a rendszer, aminek köszönhetően egyébként tudja a baba életfunkcióit és érzelmeit szabályozni az anya jelenléte.

A családban elmesélt valaki egy történetet. Ott aludt a testvérénél, akinek kicsi babája volt. Este arra ébredt az illető, hogy a baba keservesen sírt, de az anyukája nem ment be hozzá. A mesélő megérdezte tőle, hogy miért nem reagál? Azt mondta, hogy nem szabad elkényeztetni, majd abbahagyja. A mesélő nem bírta ki és bement felvenni a babát. Ez így ment napokon át, de amikor a mesélő már nem volt ott, a kisbaba ismét egyedül maradt…

Olvastam egy megdöbbentő vallomást a facebook-on a Pszichodráma oldalon, amit változtatás nélkül teszek közzé (itt azért nem csak az éjszakai „cserben hagyásról” van szó, ez már a nappali időszakra is kiterjedt. Így ez inkább már hospitalizáció, de ebből is látszik, hogy micsoda károkat tud okozni az ilyen nevelési stílus, még „félidőben” is) :

Gábor osztotta meg velünk a legfontosabb felismeréseit, amire az önismereti folyamata során jutott:
“Anyám még abban a rendszerben szült meg engem, amikor időre, 3 óránként szoptattak. Ha sírtam, akkor “erősödött a tüdőm”, és odébb mentek, most nincs itt az ideje, hogy figyelmet kapjak. Pedig anyám okos nő volt, orvosit végzett summa cumme laude. De simán elhitte apámnak, hogy a túl sok figyelem és szeretet elkényeztet engem, és ha csecsemőként megszokom, hogy csak sírnom kell és megkapom, amire szükségem van, akkor később kibírhatatlan, követelőző férfi leszek. Szóval legyen elég a 3 óránkénti kaja és pelusgyere, plusz megfordítottak a hátamról hasamra és vissza. A köztes időkben egyedül sírtam a kiságyban, amíg fel nem adtam. Aztán már nem sírtam, a szüleim meg megkönnyebbülten hátradőltek, hogy de jó, akkor megneveltek, már nem követelőzök annyit. Egyébként nyilván nem tanultam meg késleltetni a szükségleteimet két hónaposan, ahogy a szüleim hitték, hanem egyszerűen csak lemondtam arról, hogy kifejezzem, mert úgyse érdekel senkit… Azóta megtudtam, van erre a szakirodalomban elnevezés is: hospitalizáció, amit az én generációm is első kézből tapasztalhatott meg a bőrén.
Dehát csak felnőttem valahogy, és elköltöztem ebből a ridegtartásból 20 évesen. Megnősültem, és lett 2 gyerekem is. Viszont ez a gyerekkor nem múlt el nyomtalanul. Komoly pornófüggőségem alakult ki, és a maszturbáció vált azzá a megbízható és biztonságos csatornává, ahol kapcsolódni tudtam magammal. Plusz a szükségleteimet nem tanultam meg sem felismerni és emiatt komolyabban késleltetni sem, ez pedig játékfüggőségbe és sokszor önzésbe fordult a családom felé. Vicces így visszatekintve, hogy anyámék pont azt akarták elérni, hogy képes legyek kézben tartani a szükségleteimet, de valójában pont az ellenkezője történt: rengeteg szükségletemet nem tudtam se felismerni, se kontrollálni. Emiatt függőségből függőségbe estem. Persze az összefüggést csak most látom, utólag.
A feleségem ezt egész sokáig tudta tolerálni, -megvolt neki is a maga sérülése-, aztán egyre többször fejezte ki, hogy boldogtalan mellettem. Ezzel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni. A saját érzéseimmel sem, nemhogy az övéivel…ezért inkább homokba dugtam a fejem, és úgy csináltam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Amikor összeomlott az életem, akkor mentem el önismeretbe. Ha újra kezdhetném, jobb lett volna hamarabb. A feleségem elhagyott, az egyik gyerekem iszonyat dühös volt rám, a másikon láttam, hogy lesajnál. Nyakig merültem a függőségeimben, és ezzel rengeteget bántottam azokat, akiket pont a legjobban szerettem: a gyerekeimet.
Három évig tartott, mire ebből valahogy felálltam. Volt minden, pszichodráma csoport, pszichológus, meditáció, spirituális út… minden lehetőséget megragadtam, hogy rálássak az életemre és új irányt adjak neki. Mostanra rendeztem a gyerekeimmel a kapcsolatot, és elkezdődhet a károk kijavítása. Úgy érzem, hogy jóvá tudom tenni feléjük azt, amit elrontottam. A volt feleségemmel nem tudom mi lesz. Most jóban vagyunk és örül annak, hogy jobban vagyok, és törődöm magammal. Ő is elkezdett önismeretbe járni, hogy felgöngyölítse a saját sarát ebben a házasságban. Meglátjuk…jó lenne egyszer még egy család lenni.”

Ez egy elég erős történet és valószínűleg (remélem) ma már nagyon elvétve fordul elő ilyen jellegű elhanyagolás.

Sok alvástanácsadás hirdetéssel találkozom az utóbbi időben. Próbálom kihámozni a ködös megfogalmazásokból, hogy vajon milyen módszerrel segít a tanácsadó, mert van, amikor csak rejtett üzenetek vannak, de van, amikor egészen egyértelmű, hogy alvástrénigről van szó.

Példa egy alvástréninges hirdetésre:
„Hogyan fektetheted le a jó alvás alapjait már újszülött korban, mielőtt berögződnének a rossz szokások?”
„Hogyan alakíts ki biztonságos kötődést a babával anélkül, hogy elkényeztetnéd, vagy rabszolgájává válnál?”

Kulcsszavak: rossz szokások, elkényeztetés, rabszolgává válás.

A babát nem lehet elkényeztetni. Ő még egynek érzi magát az anyával, azt sem tudja, hogy ő egy különálló lény. Ebből kifolyólag direkt „rossz szokásokat” sem tud kialakítani, hiszen annyira egyszerűen működik még, hogy csupán azt tudja kifejezni, amire valóban szüksége van. Ezeket a szükségleteket pedig, ha szeretetteljes, biztonságos kapcsolatot szeretne az anya kialakítani a babával, akkor nagyon is érdemes kielégíteni.

A „rabszolgává válás”-nak van egy jelentéstartalma, ami tükrözi a tanácsadó gondolkodásmódját. Az a rejtett üzenete, hogy a gyermeknevelés teher, kényszer, lemondás, nem pedig önként vállalt felelősség és szeretetkapcsolat. Azt sugallja, mintha a gyermek „irányítaná” a szülőt, ami felborítja a természetes hierarchiát. De erről szó sincs egy kisbaba esetében! A baba nem direkt ugráltatja a szülőket, hogy kihasználjon és kizsigereljen. Szüksége van bizonyos alapvető dolgokra (ami általában anya, anya és anya, de nyilván itt az etetés, peluscsere, altatás és a szeretgetés szükségletéről van szó). Ez nagyon ijesztő és kimerítő tud lenni, főleg első babánál, az anya idegrendszere hamar telítődik ezzel az új impulzussal. De annak a kisbabának az anya a világ, és nincs neki más, ami annyira fontos lenne, mint anyával lenni éjjel és nappal. Természetesen az anyának ehhez szüksége van külső segítségre, hogy csak a legszükségesebb dolgokat említsem, nyugodt tisztálkodás, evés. Ha még erre sincs mód az első időszakban, akkor hamar a kiégés felé sodródhat az anya.

Ámde van egy jó hír: ez az időszak (is) elmúlik! Visszatekintve hamarabb is, mint szerettük volna. Ez az az időszak, amikor elvetjük a magokat, és később csodás teremtmény lesz belőle: a saját, önbizalommal teli gyermekünk.