Az alvástréningről

2025.01.30.

 

DOLGOZOM-E ALVÁSTRÉNINGGEL?

Az első anyuka, aki megkeresett tanácsadással kapcsolatban, feltette a kérdést, hogy alvástréninges módszerekkel dolgozom-e. Igyekszem mindenhol kiemelni, hogy nem, de lássuk be, nehéz eligazodni a tanácsadók között, főként azért, mert szinte mindenki megemlíti, hogy nem módszere az alvástréning.

 

De kezdjük inkább azzal, hogy mi is konkrétan az alvástréning, és miért merül fel a családokban, hogy esetleg használni kellene?

 

Az alvástréning nem egy tudományosan meghatározott fogalom, hanem nyugati társadalmi koncepció. Kultúrális, nem biológiailag egzakt, mérhető, egyértelmű valami, hanem a társadalmon belül is mindenki mást ért rajta. Ennek ellenére vannak vezérfonalak.

Alvástréningnek az minősül, amikor olyat akarunk „megtanítani” a babának – jelen esetben az önálló elalvást külső segítség nélkül-, amire életkorából adódóan még nem képes. Másnéven sírni hagyás, magára hagyás módszere. A tréning még a múlt században indult, a behaviorista irányzatból. Az volt az elgondolás, hogy ha egy bizonyos viselkedést jutalmazunk, akkor az folytatódik, ha büntetjük, akkor nem történik meg újra. A gyerekek verése is innen jött. Hogyha valami rosszat csinált, megverték, fájt neki, Így azt gondolták, hogy emiatt majd legközelebb nem csinálja.

Az ötlet, hogy használni kellene, abból jön, hogy a szülők azt gondolják, hogy a babának alvásproblémája van. Mint pl. hogy ébred éjszaka, nem tud elaludni egyedül, nem tudja magát megnyugtatni, nem alussza át az éjszakát. (Ezek teljesen normális jelenségek.) Tehát az alvástréning onnan indul ki, hogy ezek megszüntetendő, vagy megelőzendő problémák.

 

A modern társadalomban sajnos nem fontosak a gyermek valódi igényei. Úgy van beállítva az igényeik kielégítése – ami egyébként a szülők nagyon sok energiáját felemészti – , mintha úri huncutság, a pénztermelő munkát helyettesítő értéktelen kibúvó elfoglaltság lenne.

 

Többféle alvástréninges módszer létezik. Tudományos szempontból egészen változatos a paletta. A Ferber-módszertől kezdve az egyszerű információ átadásig mindenféle létezik. A Ferber módszer, a teljes elhatárolódás, a CIO (cry it out) lényege, hogy este beteszik a kiságyba a babát, és csak reggel mennek be hozzá, bármi is történik. (Pontosabban, ha esetleg hányásig sír a baba, akkor be lehet menni feltakarítani a hányást.) Vannak ennek az enyhébb változatai. Ilyenkor meghatározott időközönként be lehet menni a babához, általában egyre hosszabb időt hagyva a sírásnak. Létezik olyan is, amikor jelen van az anyuka a szobában, de nem veszi fel a babát, csak simogatja, susog neki. Van olyan is, amikor a szülőkkel csak információkat osztanak meg, és a szülő eldönti, hogy mit használ fel belőle. De végül ígyis úgyis egy a vége: a baba feladja, és nem sír többé, mert tudja, hogy úgysem kapja meg azt a segítséget, amire szüksége van.

 

Vannak kutatások az alvástréninges módszerek sikerességéről, de nagyon nehéz kutatási terület, több okból. Pl. ha a kutatás célja az volt, hogy bebizonyítsa, hogy a módszer sikeres, és pozitív (pl hosszabban aludt a baba, és az anyuka is tudott aludni), nem lehet tudni, hogy milyen instrukciókat adtak a szülőknek, ahhoz, hogy az az eredmény jöjjön ki, vagy, hogy milyen információkat osztottak (vagy éppen nem osztottak) meg a szülőkkel ahhoz, hogy ezt végigvigyék. Jelen esetben például azt, hogy nem feltétlenül jó az, ha a baba (egyedül) átalussza az éjszakát, mert a túl hosszú és túl mély alvás SIDS (bölcsőhalál) rizikófaktor lehet legfőképpen a 6 hónap alatti babáknál. A szoptatásra is hatással van, hiszen az éjszakai szoptatás, ami inkább nyom a latban, ebben az esetben elmarad, vagy nagyon lecsökken. Így hamarabb befejeződik a szoptatás a gyermek életében. Ezentúl ellenőrizhetetlen, hogy valójában mi történik otthon, amikor a szülők a megkapott „feladatokat”, módszereket alkalmazzák. Szubjektív módon történhet ezeknek a végrehajtása, majd az erről való beszámoló a kutatást végzők felé. Másrészt az is lehet szubjektív meglátás, ahogyan a gyermek a módszerekre adott reakcióját közvetítik. Mindenesetre egy dolog az összes kutatásnál felmerült: a szülőknek nagyon stresszes volt végigcsinálni ezt az időszakot.

 

Csináltak kutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan változik a baba stresszhormon szintje egy ilyen alvástréning során. Nyálból vettek mintát bizonyos időközönként, és azt tapasztalták, hogy a baba stresszhormon szintje folyamatosan magas volt még akkoris, amikor már nem sírt, nem jelzett. Tehát ilyenkor nem arról van szó, hogy azért nem sír a baba, mert megnyugszik, csupán feladta az arra irányuló próbálkozást, hogy valaki felvegye, vagy legalább odamenjen hozzá. Az is probléma, hogy mivel külön szobában alszanak ilyenkor, a baba stresszhormon szintje magas, az anyáé pedig alacsony, hiszen nem hallja a baba sírását, és így széthangolódik az a rendszer, aminek köszönhetően egyébként tudja a baba életfunkcióit és érzelmeit szabályozni az anya jelenléte.

 

A családban elmesélt valaki egy történetet. Ott aludt a testvérénél, akinek kicsi babája volt. Este arra ébredt az illető, hogy a baba keservesen sírt, de az anyukája nem ment be hozzá. A mesélő megérdezte tőle, hogy miért nem reagál? Azt mondta, hogy nem szabad elkényeztetni, majd abbahagyja. A mesélő nem bírta ki és bement felvenni a babát. Ez így ment napokon át, de amikor a mesélő már nem volt ott, a kisbaba ismét egyedül maradt…

 

Olvastam egy megdöbbentő vallomást a facebook-on a Pszichodráma oldalon, amit változtatás nélkül teszek közzé (itt azért nem csak az éjszakai „cserben hagyásról” van szó, ez már a nappali időszakra is kiterjedt. Így ez inkább már hospitalizáció, de ebből is látszik, hogy micsoda károkat tud okozni az ilyen nevelési stílus, még „félidőben” is) :

Gábor osztotta meg velünk a legfontosabb felismeréseit, amire az önismereti folyamata során jutott:
“Anyám még abban a rendszerben szült meg engem, amikor időre, 3 óránként szoptattak. Ha sírtam, akkor “erősödött a tüdőm”, és odébb mentek, most nincs itt az ideje, hogy figyelmet kapjak. Pedig anyám okos nő volt, orvosit végzett summa cumme laude. De simán elhitte apámnak, hogy a túl sok figyelem és szeretet elkényeztet engem, és ha csecsemőként megszokom, hogy csak sírnom kell és megkapom, amire szükségem van, akkor később kibírhatatlan, követelőző férfi leszek. Szóval legyen elég a 3 óránkénti kaja és pelusgyere, plusz megfordítottak a hátamról hasamra és vissza. A köztes időkben egyedül sírtam a kiságyban, amíg fel nem adtam. Aztán már nem sírtam, a szüleim meg megkönnyebbülten hátradőltek, hogy de jó, akkor megneveltek, már nem követelőzök annyit. Egyébként nyilván nem tanultam meg késleltetni a szükségleteimet két hónaposan, ahogy a szüleim hitték, hanem egyszerűen csak lemondtam arról, hogy kifejezzem, mert úgyse érdekel senkit… Azóta megtudtam, van erre a szakirodalomban elnevezés is: hospitalizáció, amit az én generációm is első kézből tapasztalhatott meg a bőrén.
Dehát csak felnőttem valahogy, és elköltöztem ebből a ridegtartásból 20 évesen. Megnősültem, és lett 2 gyerekem is. Viszont ez a gyerekkor nem múlt el nyomtalanul. Komoly pornófüggőségem alakult ki, és a maszturbáció vált azzá a megbízható és biztonságos csatornává, ahol kapcsolódni tudtam magammal. Plusz a szükségleteimet nem tanultam meg sem felismerni és emiatt komolyabban késleltetni sem, ez pedig játékfüggőségbe és sokszor önzésbe fordult a családom felé. Vicces így visszatekintve, hogy anyámék pont azt akarták elérni, hogy képes legyek kézben tartani a szükségleteimet, de valójában pont az ellenkezője történt: rengeteg szükségletemet nem tudtam se felismerni, se kontrollálni. Emiatt függőségből függőségbe estem. Persze az összefüggést csak most látom, utólag.
A feleségem ezt egész sokáig tudta tolerálni, -megvolt neki is a maga sérülése-, aztán egyre többször fejezte ki, hogy boldogtalan mellettem. Ezzel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni. A saját érzéseimmel sem, nemhogy az övéivel…ezért inkább homokba dugtam a fejem, és úgy csináltam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Amikor összeomlott az életem, akkor mentem el önismeretbe. Ha újra kezdhetném, jobb lett volna hamarabb. A feleségem elhagyott, az egyik gyerekem iszonyat dühös volt rám, a másikon láttam, hogy lesajnál. Nyakig merültem a függőségeimben, és ezzel rengeteget bántottam azokat, akiket pont a legjobban szerettem: a gyerekeimet.
Három évig tartott, mire ebből valahogy felálltam. Volt minden, pszichodráma csoport, pszichológus, meditáció, spirituális út… minden lehetőséget megragadtam, hogy rálássak az életemre és új irányt adjak neki. Mostanra rendeztem a gyerekeimmel a kapcsolatot, és elkezdődhet a károk kijavítása. Úgy érzem, hogy jóvá tudom tenni feléjük azt, amit elrontottam. A volt feleségemmel nem tudom mi lesz. Most jóban vagyunk és örül annak, hogy jobban vagyok, és törődöm magammal. Ő is elkezdett önismeretbe járni, hogy felgöngyölítse a saját sarát ebben a házasságban. Meglátjuk…jó lenne egyszer még egy család lenni.”

 

Ez egy elég erős történet és valószínűleg (remélem) ma már nagyon elvétve fordul elő ilyen jellegű elhanyagolás.

 

 

Sok alvástanácsadás hirdetéssel találkozom az utóbbi időben. Próbálom kihámozni a ködös megfogalmazásokból, hogy vajon milyen módszerrel segít a tanácsadó, mert van, amikor csak rejtett üzenetek vannak, de van, amikor egészen egyértelmű, hogy alvástrénigről van szó.

 

Példa egy alvástréninges hirdetésre:
„Hogyan fektetheted le a jó alvás alapjait már újszülött korban, mielőtt berögződnének a rossz szokások?”
„Hogyan alakíts ki biztonságos kötődést a babával anélkül, hogy elkényeztetnéd, vagy rabszolgájává válnál?”

Kulcsszavak: rossz szokások, elkényeztetés, rabszolgává válás.

A babát nem lehet elkényeztetni. Ő még egynek érzi magát az anyával, azt sem tudja, hogy ő egy különálló lény. Ebből kifolyólag direkt „rossz szokásokat” sem tud kialakítani, hiszen annyira egyszerűen működik még, hogy csupán azt tudja kifejezni, amire valóban szüksége van. Ezeket a szükségleteket pedig, ha szeretetteljes, biztonságos kapcsolatot szeretne az anya kialakítani a babával, akkor nagyon is érdemes kielégíteni.

A „rabszolgává válás”-nak van egy jelentéstartalma, ami tükrözi a tanácsadó gondolkodásmódját. Az a rejtett üzenete, hogy a gyermeknevelés teher, kényszer, lemondás, nem pedig önként vállalt felelősség és szeretetkapcsolat. Azt sugallja, mintha a gyermek „irányítaná” a szülőt, ami felborítja a természetes hierarchiát. De erről szó sincs egy kisbaba esetében! A baba nem direkt ugráltatja a szülőket, hogy kihasználjon és kizsigereljen. Szüksége van bizonyos alapvető dolgokra (ami általában anya, anya és anya, de nyilván itt az etetés, peluscsere, altatás és a szeretgetés szükségletéről van szó). Ez nagyon ijesztő és kimerítő tud lenni, főleg első babánál, az anya idegrendszere hamar telítődik ezzel az új impulzussal. De annak a kisbabának az anya a világ, és nincs neki más, ami annyira fontos lenne, mint anyával lenni éjjel és nappal. Természetesen az anyának ehhez szüksége van külső segítségre, hogy csak a legszükségesebb dolgokat említsem, nyugodt tisztálkodás, evés. Ha még erre sincs mód az első időszakban, akkor hamar a kiégés felé sodródhat az anya.

 

Ámde van egy jó hír: ez az időszak (is) elmúlik! Visszatekintve hamarabb is, mint szerettük volna. Ez az az időszak, amikor elvetjük a magokat, és később csodás teremtmény lesz belőle: a saját, önbizalommal teli gyermekünk.