Az érzelemszabályozás tanulási folyamata egy nagyon érdekes és fontos (ha nem a legfontosabb) feladat a gyermek életében, hiszen nagyban befolyásolja a későbbi társas kapcsolatait, tanulási képességeit és pszichés jóllétét. A babák egyedül képtelenek szabályozni az érzelmeiket,  a kisgyerekek is csak korlátozottan, ezért segítségre van szükségük ehhez. Viszont ha mi felnőttként érzelmileg éretlenek vagyunk, ami nagyon gyakori jelenség, akkor még a saját érzelemszabályozásunkkal is gondok lehetnek, így pedig nagy kihívás, hogy segítséget nyújtsunk a gyermekünknek.

Így lehet az, hogy „minden nevelés önnevelés”. Sok szülőnek akkor kezdődik az önismereti utazása, amikor megszületik a gyermeke. Megfogalmazódik benne, hogy ő nem azt szeretné adni, amit évtizedekkel ezelőtt kapott. Hiszen valószínűleg már a szülők is éretlenek voltak érzelmileg, és ez az örökség generációról generációra száll… amíg valaki meg nem változtatja. Szerencsére ma már sok szülőnek fogalmazódik meg az igénye a változásra.

Ahhoz, hogy megismerjük a gyermekünket, először magunkat kell megismernünk. És ez sokszor nagyon nehéz, hosszú és fájdalmas folyamat. Tekintve, hogy bennünk is van egy „belső gyermek”, aki valószínűleg évtizedek óta cipeli a terheit: a kielégítetlen igényeket, a bántó szavakat, a semmibe vett érzelmeket, az elhanyagolást, a megoldatlan, szőnyeg alá söpört problémákat, ne adj isten a bántalmazást…

Felnőtt korban jó esetben már tudjuk, hogy problémák esetén nincs vége a világnak, és valahogy túljutunk rajtuk. Sokkal könnyebben és gyorsabban megy ez a folyamat, ha kiskorunkban volt, aki megtartott minket, aki szeretettel fordult felénk, nem pedig magunkra hagyott, hogy sírjuk ki magunkat egyedül. (Ez valószínűleg nálunk még nem volt érvényes, de a gyermekünk esetében már lehet az, ha mi tudatosak vagyunk ebben és másképp szeretnénk csinálni.)

Az érzelemszabályozás kialakulása arról is szól, hogy megtanulom, hogy az érzelmeim nem én vagyok, azok elmúlnak és nem kell belehalnom. Ha valakihez tudok fordulni, amikor ebben vagyok, megtapasztalom, hogy ő együtt van velem ebben, és átélhetem a negatív érzelmeket vele. És ezek az érzelmek utána el tudnak halványodni, el tudok távolodni tőlük – ez az érzelmek feldolgozása, és ez az, amihez gyermekkorban mindenképpen kell segítség a szülőtől.

Egy baba természetesen még nem tud különbséget tenni, és számára ő egyenlő az érzelmeivel, mert ha sír, akkor vége van a világnak. Ezért kell segítenünk neki szabályozni ezt, és megmutatni, hogy itt vagyunk vele, és minden rendben lesz. Felvesszük őt, megöleljük, megpuszilgatjuk, tartjuk a kezünkben, ringatjuk, megvigasztaljuk.

Később, amikor eljön a dackorszak, ugyanolyan fontos a érzelmi viharok alatt megtartani a gyermekünket, ott lenni számára érzelmileg, mint támogató személy, ezzel is megágyazunk a (későbbi) bizalmának felénk. De persze ez sem olyan egyszerű…

Ott vannak bennünk az első években kapott minták, amikor gyerekként magunkra hagytak, mert „hisztizik, és nem tud rendesen viselkedni”, éjszaka ott hagytak egyedül a kiságyban, mert „majd abbahagyja”, pár évvel később talán még egy pofont is kaptunk…. ilyenkor nem kapcsolódott velünk senki a nehéz érzelmeink között, sőt még meg is büntettek miattuk. Nem tartottak rá érdemesnek, hogy kapcsolódjanak velünk, csupán azért, mert kitörtek belőlünk az amúgy teljesen normális érzéseink. És ezeket a mintákat, érzéseket, érzeteket évtizedekig építettük, erősítettük magunkban, mint egy gigantikus, vaskos nagy falat. Amikor megszületik a gyerekünk, úgy érezzük, hogy el kell kezdenünk lerombolni ezt a falat, mert így nem fog menni, így nem akarjuk csinálni… Ahhoz a falhoz viszont nem elég egy kalapács, vagy egy buzogány. Óriás munkagépek kellenek. Hatalmas energiákat kell mozgósítani, rengeteg idő, pénz, türelem, önreflexió, esések és visszaesések, megértés és elfogadás önmagunkkal szemben. Az önismereti út egy élethosszig tartó utazás, tanulás. És mindeközben fontos tanulni arról is, hogy hogyan működnek a gyerekek, milyen időszakban mit miért csinálnak, mert így lehet sokkal elviselhetőbb, vagy akár normális az amúgy elviselhetetlen. Ha a gyermekünk azt látja, hogy mi teszünk ezért, magunkért, és érte, így a családért, akkor neki is természetes lesz, hogy foglalkozzon magával, a lelkével, és majd a gyerekeivel.

Brené Brown idősebbik gyermeke kisiskolás volt, amikor sírva ment haza, mert mindenkit meghívtak a pizsama buliba, csak őt nem. Tinédzserhez méltón bement a szobájába, besötétített és sírt. Brené bement hozzá, és bár szülőként legszívesebben azt mondta volna, hogy nem baj, csinálunk egy másik bulit, (figyelem-elterelés), de inkább mellé ült a sötét szobában és hallgatta, vigasztalta. Nem csinált fényt, nem vonta el a figyelmét, csak megkérdezte tőle, hogy van. Ilyenkor nem jó módszer szépíteni a helyzetet, vagy bagatelizálni a problémát, mert arra tanítjuk a gyerekünket, hogy a negatív érzéseket nem szabad átélni, azok rosszak, el kell kerülni őket, nem szabad foglalkozni velük. Így ezeket az érzelmeket nem engedjük felszínre törni, eldugaszoljuk, és gyűlik a mélyben, ami nagyon nem tesz jót. Egyszercsak valahogyan úgyis kibuggyan majd – nem úgy, ahogyan az nekünk jó és hasznos, ne adj isten egy káros megküzdési stratégiában (pl. függőség). Nem arról van szó, hogy ezekbe bele kell ragadni, és depresszióba süllyedni, hanem arról, hogy meg kell engednünk magunknak, hogy átmenjenek rajtunk ezek az érzelmek – hiszen azok amúgyis csak „átutazók”. Mindenkinek szüksége van rá, hogy a saját tempójában jöjjön ki az aktuális negatív érzelmi állapotból.

Régebben történt, egy gyermekes ismerősöm mondott valamit, ami nagyon megmaradt bennem. A gyerekekkel és szülőséggel kapcsolatban addigi életem során semmilyen normális példa vagy meglátásom nem volt. Annak kapcsán, hogy a férjemmel még nem tudtuk elképzelni azt a hatalmas változást, ami egy gyermek érkezésével történik, szóba jött, hogy milyen tanácsot adna, ha gyermekünk születne. Erre azt mondta, hogy „a babának kell alkalmazkodnia hozzánk, hiszen ő érkezik a mi életünkbe”. Ízlelgettem sokáig, de valahogy nem ment be. Azóta már tudom, hogy ha van jelmondat, amivel semmilyen szinten nem tudok azonosulni, az ez. Ez egy olyan szemléletet tükröz, ami a felnőtt szükségleteit és megszokott életvitelét helyezi előtérbe. Ebben számomra benne van az, hogy semmilyen szinten nem vagyok hajlandó feladni az eddigi életemet, nem akarok lemondásokat, nem akarok semmiféle újítást, változást, erőfeszítést tenni, nem akarok belátó lenni, és nem akarok alkalmazkodni sem. Viszem tovább, amit kaptam. Hagyom, hogy dolgozzanak az automatizmusok, nem akarom magam megismerni, és jobbá tenni sem. A gyermekem pedig igazodik, mert más választást nem hagyok neki.

Természetesen nem arról van szó, hogy amikor szülővé válunk, mártírként fel kell hagyni minden számunkra kellemes tevékenységgel, töltődéssel, szociális kapcsolatokkal, és fel kell borítani az életünket, kiegyensúlyozatlan állapotba kerülni. De reálisan nézve alapjaiban megváltozik minden, és nyilvánvaló, hogy ezt követően nem lesz módunk arra, hogy ugyanazt az életvitelt folytassuk. Egy kisbabának nem az a feladata, hogy felszólításra „alkalmazkodjon”. Az első érzékeny időszakban leginkább nekünk szükséges alkalmazkodnunk hozzá. Ahogy nő a baba, idővel egyre lazább a gyeplő, az életünk szép lassan elkezd hasonlítani a régihez, de soha nem lesz már ugyanolyan. De azt hiszem, az esetek döntő többségében az ember nem is szeretné, hogy ugyanolyan legyen.

15 éve alapítottuk a cégünket a férjemmel. Volt olyan időszak, hogy évekig heti 6 napot dolgoztunk, napi 14 órát. Volt olyan, hogy 45 alkalmazottunk volt. Hihetetlen magasságokban is voltunk, és nagyon büszkék voltunk magunkra.

De ez mind eltörpül amellett, ami a gyerekek érkezésével történt az életünkben. Ez olyan munka, ami semmihez sem fogható. Itt a siker nem számokban mérhető. Olyan erőket mozgósít, amiről addig nem is volt tudomásunk. Olyan önmunka, amit senkiért (talán még önmagáért sem) tenne meg az ember. Olyan munka, amiért cserébe a gyerekeid kitüntetését kapod: a mosolyukat, a lélegzetüket, a létezésüket.

Kőváry Anett írását hagynám itt végszónak az anyaságról:

Az anyaság alázat. Szolgálat és lemondás. Élethosszig tartó aggódás. Önismereti lecke. Kétkedés és hit magadban. A hited őbenne. Az ő hite tebenned. Bizonytalanság és bizonyosság egyszerre. Könnyek a zuhany alatt. Végtelen fáradtság. Végtelen káosz és mindent elsöprő harmónia. Ismeretlen szívelszorulás. A szeme a szívedben. A hangod az övében. A mosolya mindenhol. Az illata a lelkedben. Szövetség vele.

Az anyaság kötelék. Ragaszkodás és elengedés. Kérdések magadnak, válaszok magadtól.

Az anyaság áldozat. És mindenek előtt hála. Hála annak, akit megszültél; és annak, aki téged megszült.