Mindenhonnan az jön, hogy ne altassuk cicin a babát, mert az baj. De miért?

 

 

Ismerjük meg a biológiáját!

 

 

James McKenna amerikai alváskutató 2015-ben megírta, hogy a szoptatás és az alvás a babáknál annyira összeforr biológiailag, hogy nem is szabadna külön kezelni a kettőt. Amikor folyik a tej a baba szájába, el tud lazulni, fájdalomcsillapító hatása is van, és sok minden egyéb történik közben, így a baba könnyen eljut abba az állapotba, hogy elaludjon. Ez mindig is így volt, nem egy újkeletű dolog. Pedig ma már egészségügyi dolgozók is riogatnak ilyesmivel, hogy az rossz, ha a baba cicin alszik, és ha sokszor ébred, akkor az emiatt van, és ezzel elrontjuk a babát és alvásproblémákat generálunk.

Mi van a tejben? Hogyan működik? Az anyatej összetétele szerint cukorban gazdag, zsírban szegény. Az ember babának kicsi a gyomra, gyorsan megemészti azt a kevéske (cukorban gazdag) anyatejet, ezért van szüksége gyakoribb szoptatásra. A cukor az agy építőeleme ebben az időszakban, tehát ez nagyon fontos tápanyag. A zsír lassan emésztődik, és az anyatej zsírban szegény, ezért nem várhatjuk el a babánktól, hogy hosszú órákat töltsön el szopizás nélkül.

A többi emlős állatnak többnyire zsíros a teje. A nyúl teljesen az ellentétünk: naponta egyszer szoptat, mert nagyon zsíros a teje, és  így tud menni a maradék időben a dolgára, ott tudja hagyni a kis nyuszikat egy egész napig, ők pedig nem sírnak az éhség miatt.

Az embergyerek hordozott, arra született, hogy folyamatos testközelségben legyen, folyamatos szopizásban legyen része.

 

 

Mit mond róla a kultúránk?

 

 

A szoptatást támogató szervezetek azt ajánlják, hogy a baba legalább 8-12 alkalommal kerüljön mellre 24 órában, mert ez kell az elegendő tejtermeléshez. Ha megnézzük a természeti népeket, akik teljesen más környezetben és kultúrában élnek, mint mi most a civilizált 21. században, azért lehet fontos, hogy ők hogyan csinálják, mert ők sokkal közelebb vannak ahhoz az állapothoz, ahogy 50 ezer évig élt az ember. Ők 24 órában 60-80-szor szoptatnak. Ez azt jelenti, hogy egy órában többször is mellre kerül a baba. Ez jól alkalmazkodik az alvásciklusok hosszához is, hiszen ha kicsi a baba gyomra, és gyorsan emésztődik a tej, és ebből sűrűn kell, akkor nem optimális, ha 3-4 órákat alszik a baba. Ez a rendszer nagyon kifinomult és nagyon jól működik. De a kultúránk ebbe jócskán beleszól.

Honnan jönnek anyáink, nagyanyáink? Onnan, hogy ők nem igazán szoptattak. Transzgenerációsan, sejtszinten is átkerült belénk az őseinktől, hogy a tápszeres táplálás (volt) a mérvadó. Előfordult, hogy anyáink, nagyanyáink rizsnyákot kaptak tápszerként, ami állagra hasonlított a csirízhez, és rendkívül nehezen és lassan emészthető anyag volt. Ezért 4 óránként is elég volt belőle a babáknak, az etetések között pedig aludtak. Ez a tápszer a nehéz emészthetőség miatt kiütötte a babákat, így nem ébredeztek. Ehhez még jött a gondozási szemlélet, hogy éjszaka nem szabad a babához odamenni, nem szabad megetetni, ha sír, nem szabad felvenni, külön szobában aludjon. Tehát az az elgondolás teljesen téves, hogy manapság a babáknak 3-4 hónaposan már át kellene aludniuk az éjszakákat, vagy hogy 4 óránál hamarabb nem szabadna felébredniük.

James McKenna megírta erről, hogy ehhez vissza kéne mennünk azoknak az időknek a tápszereihez, és ahhoz a gondozási szemlélethez, így talán lehetne rekonstruálni azt az alvási mintázatot.

Ebbe persze sok minden más is közrejátszik. Az volt az alapszemélelet, hogy a babát meg kell tanítani minél hamarabb ellenni egyedül, mert ha nem tesszük ezt, akkor később a fejünkre nő. Plusz ott volt a szoptatás kapcsán a mell kérdése, hiszen a kultúránkban úgy van beállítva, mintha az elsődleges szerepe a szexualitásban lenne, holott biológiai okokból került oda, nevezetesen azért, mert „emlősök” vagyunk, már a nevében is benne van, hogy emlőből tápláljuk a kicsinyeinket. Mindeközben az utcán az óriásplakátokon simán elfogadottak a fehérnemű reklámok, de ha egy anya nyilvánosan szoptatja a gyermekét, akkor az emberek elkapják és ingatják a fejüket. Innen könnyen el lehet jutni oda, hogy cicin ne aludjon a baba, és szabályozni kell, hogy mikor szopizhat, és az is zárt ajtók mögött történjen. Holott, ha a babának az az igénye, hogy bármikor szopizhasson, az anya pedig nem szeretne hónapokig, sőt évekig otthon ülni emiatt, akkor igenis fog szoptatni nyilvánosan is. A szoptatás és a cicin elalvás a világ legtermészetesebb dolga. Talán mostanára kezd átfordulni a régi iskola. Történetileg ez nem egy nagyon régóta fennálló szemlélet, hiszen korábban, amikor még nem volt elterjedt a tápszer, a szegényebb réteg természetes módon szoptatta a gyermekét, és mivel nekik nem volt nagy, több szobás házuk, az együttalvás is egyértelmű volt, hiszen egy helyiségben éltek a családok. Ilyenkor, ha esetleg nem volt teje az anyának, akkor a baba nem élte túl, mert nem volt más alternatíva. A gazdagok a babájukat szoptatós dajkához adták, a dajka pedig éjszakára maga mellé vette a babákat. A gyermek 2-3 évig távol volt a szülői háztól. Amikor visszakerült a szüleihez, sokszor nevelőnők nevelték, akik szintén együtt aludtak a gyerekekkel.

 

 

Túl tudom-e etetni az igény szerinti szoptatással?

 

 

Nagy súlyú a babád, és aggódsz? 3-4 hónaposan már 10 kg? Bármennyit szopizik a baba és bármennyit hízik az első hónapokban, az nagyon jó neki. A nagy mennyiség nem tud gondot okozni, sőt! A kutatások azt bizonyítják, hogy az igény szerinti szoptatás rengeteg előnnyel jár, mert hosszútávon beállítja a vércukorszintet, ami felnőttkorban is kifejti hatását azzal, hogy sokkal stabilabbá válik. A gyarapodás lelassul egy idő után, és elkezd nyúlni a baba. Indul a mozgásfejlődés is, rengeteg energiát elhasznál.

 

Jó, de akkor meddig szopizzon?

 

Sok oka lehet, hogy ez a kérdés felmerül. Lehet, hogy elég már az anyának a szoptatásból, és/vagy sokat ébred éjjel a baba.

Felmérések szerint az 1 éves szopizó babáknak a 94 %-a ébred éjjel, ennek a fele legalább 3-5 alkalommal. 1 évesen az éjszakai ébredés alap. A tápszeres babák ébredési aránya kisebb, de nem nulla, és így is sokuknál ugyanúgy óránként ébred a baba. Tehát a tápszer nem csodaszer, nem biztos, hogy megoldja az éjszakai gondoskodás „problémáját”. A tápszer emésztési ideje mindenesetre hosszabb, mint az anyatejé, de azért nem 4 óra, mint a régi tápszereknél.

Egy-másfél éves kor körül szokott kicsúcsosodni a szülők nem alvása, ezért sok család eldönti, hogy abbahagyják a szopizást. Sokan közülük azt tapasztalják, hogy idővel tényleg kicsit kevesebbszer ébred a baba, de sokan viszont azt, hogy semmi nem változott, ugyanannyiszor ébred. Viszont ilyenkor már nincs a szopizás, amivel nagyon könnyen vissza lehet altatni, így egy sokkal nehezebb helyzetbe kerülhet a szülő. Ezért érdemes mérlegelni, hogy valóban megéri-e elhagyni a szoptatást.

 

 

 

 

 

Az érzelemszabályozás tanulási folyamata egy nagyon érdekes és fontos (ha nem a legfontosabb) feladat a gyermek életében, hiszen nagyban befolyásolja a későbbi társas kapcsolatait, tanulási képességeit és pszichés jóllétét. A babák egyedül képtelenek szabályozni az érzelmeiket,  a kisgyerekek is csak korlátozottan, ezért segítségre van szükségük ehhez. Viszont ha mi felnőttként érzelmileg éretlenek vagyunk, ami nagyon gyakori jelenség, akkor még a saját érzelemszabályozásunkkal is gondok lehetnek, így pedig nagy kihívás, hogy segítséget nyújtsunk a gyermekünknek.

 

 

Így lehet az, hogy „minden nevelés önnevelés”. Sok szülőnek akkor kezdődik az önismereti utazása, amikor megszületik a gyermeke. Megfogalmazódik benne, hogy ő nem azt szeretné adni, amit évtizedekkel ezelőtt kapott. Hiszen valószínűleg már a szülők is éretlenek voltak érzelmileg, és ez az örökség generációról generációra száll… amíg valaki meg nem változtatja. Szerencsére ma már sok szülőnek fogalmazódik meg az igénye a változásra.

 

Ahhoz, hogy megismerjük a gyermekünket, először magunkat kell megismernünk. És ez sokszor nagyon nehéz, hosszú és fájdalmas folyamat. Tekintve, hogy bennünk is van egy „belső gyermek”, aki valószínűleg évtizedek óta cipeli a terheit: a kielégítetlen igényeket, a bántó szavakat, a semmibe vett érzelmeket, az elhanyagolást, a megoldatlan, szőnyeg alá söpört problémákat, ne adj isten a bántalmazást…

 

Felnőtt korban jó esetben már tudjuk, hogy problémák esetén nincs vége a világnak, és valahogy túljutunk rajtuk. Sokkal könnyebben és gyorsabban megy ez a folyamat, ha kiskorunkban volt, aki megtartott minket, aki szeretettel fordult felénk, nem pedig magunkra hagyott, hogy sírjuk ki magunkat egyedül. (Ez valószínűleg nálunk még nem volt érvényes, de a gyermekünk esetében már lehet az, ha mi tudatosak vagyunk ebben és másképp szeretnénk csinálni.)

Az érzelemszabályozás kialakulása arról is szól, hogy megtanulom, hogy az érzelmeim nem én vagyok, azok elmúlnak és nem kell belehalnom. Ha valakihez tudok fordulni, amikor ebben vagyok, megtapasztalom, hogy ő együtt van velem ebben, és átélhetem a negatív érzelmeket vele. És ezek az érzelmek utána el tudnak halványodni, el tudok távolodni tőlük – ez az érzelmek feldolgozása, és ez az, amihez gyermekkorban mindenképpen kell segítség a szülőtől.

 

Egy baba természetesen még nem tud különbséget tenni, és számára ő egyenlő az érzelmeivel, mert ha sír, akkor vége van a világnak. Ezért kell segítenünk neki szabályozni ezt, és megmutatni, hogy itt vagyunk vele, és minden rendben lesz. Felvesszük őt, megöleljük, megpuszilgatjuk, tartjuk a kezünkben, ringatjuk, megvigasztaljuk.

 

Később, amikor eljön a dackorszak, ugyanolyan fontos a érzelmi viharok alatt megtartani a gyermekünket, ott lenni számára érzelmileg, mint támogató személy, ezzel is megágyazunk a (későbbi) bizalmának felénk. De persze ez sem olyan egyszerű…

Ott vannak bennünk az első években kapott minták, amikor gyerekként magunkra hagytak, mert „hisztizik, és nem tud rendesen viselkedni”, éjszaka ott hagytak egyedül a kiságyban, mert „majd abbahagyja”, pár évvel később talán még egy pofont is kaptunk…. ilyenkor nem kapcsolódott velünk senki a nehéz érzelmeink között, sőt még meg is büntettek miattuk. Nem tartottak rá érdemesnek, hogy kapcsolódjanak velünk, csupán azért, mert kitörtek belőlünk az amúgy teljesen normális érzéseink. És ezeket a mintákat, érzéseket, érzeteket évtizedekig építettük, erősítettük magunkban, mint egy gigantikus, vaskos nagy falat. Amikor megszületik a gyerekünk, úgy érezzük, hogy el kell kezdenünk lerombolni ezt a falat, mert így nem fog menni, így nem akarjuk csinálni… Ahhoz a falhoz viszont nem elég egy kalapács, vagy egy buzogány. Óriás munkagépek kellenek. Hatalmas energiákat kell mozgósítani, rengeteg idő, pénz, türelem, önreflexió, esések és visszaesések, megértés és elfogadás önmagunkkal szemben. Az önismereti út egy élethosszig tartó utazás, tanulás. És mindeközben fontos tanulni arról is, hogy hogyan működnek a gyerekek, milyen időszakban mit miért csinálnak, mert így lehet sokkal elviselhetőbb, vagy akár normális az amúgy elviselhetetlen. Ha a gyermekünk azt látja, hogy mi teszünk ezért, magunkért, és érte, így a családért, akkor neki is természetes lesz, hogy foglalkozzon magával, a lelkével, és majd a gyerekeivel.

 

 

 

Brené Brown idősebbik gyermeke kisiskolás volt, amikor sírva ment haza, mert mindenkit meghívtak a pizsama buliba, csak őt nem. Tinédzserhez méltón bement a szobájába, besötétített és sírt. Brené bement hozzá, és bár szülőként legszívesebben azt mondta volna, hogy nem baj, csinálunk egy másik bulit, (figyelem-elterelés), de inkább mellé ült a sötét szobában és hallgatta, vigasztalta. Nem csinált fényt, nem vonta el a figyelmét, csak megkérdezte tőle, hogy van. Ilyenkor nem jó módszer szépíteni a helyzetet, vagy bagatelizálni a problémát, mert arra tanítjuk a gyerekünket, hogy a negatív érzéseket nem szabad átélni, azok rosszak, el kell kerülni őket, nem szabad foglalkozni velük. Így ezeket az érzelmeket nem engedjük felszínre törni, eldugaszoljuk, és gyűlik a mélyben, ami nagyon nem tesz jót. Egyszercsak valahogyan úgyis kibuggyan majd – nem úgy, ahogyan az nekünk jó és hasznos, ne adj isten egy káros megküzdési stratégiában (pl. függőség). Nem arról van szó, hogy ezekbe bele kell ragadni, és depresszióba süllyedni, hanem arról, hogy meg kell engednünk magunknak, hogy átmenjenek rajtunk ezek az érzelmek – hiszen azok amúgyis csak „átutazók”. Mindenkinek szüksége van rá, hogy a saját tempójában jöjjön ki az aktuális negatív érzelmi állapotból.

 

 

Régebben történt, egy gyermekes ismerősöm mondott valamit, ami nagyon megmaradt bennem. A gyerekekkel és szülőséggel kapcsolatban addigi életem során semmilyen normális példa vagy meglátásom nem volt. Annak kapcsán, hogy a férjemmel még nem tudtuk elképzelni azt a hatalmas változást, ami egy gyermek érkezésével történik, szóba jött, hogy milyen tanácsot adna, ha gyermekünk születne. Erre azt mondta, hogy „a babának kell alkalmazkodnia hozzánk, hiszen ő érkezik a mi életünkbe”. Ízlelgettem sokáig, de valahogy nem ment be. Azóta már tudom, hogy ha van jelmondat, amivel semmilyen szinten nem tudok azonosulni, az ez. Ez egy olyan szemléletet tükröz, ami a felnőtt szükségleteit és megszokott életvitelét helyezi előtérbe. Ebben számomra benne van az, hogy semmilyen szinten nem vagyok hajlandó feladni az eddigi életemet, nem akarok lemondásokat, nem akarok semmiféle újítást, változást, erőfeszítést tenni, nem akarok belátó lenni, és nem akarok alkalmazkodni sem. Viszem tovább, amit kaptam. Hagyom, hogy dolgozzanak az automatizmusok, nem akarom magam megismerni, és jobbá tenni sem. A gyermekem pedig igazodik, mert más választást nem hagyok neki.

Természetesen nem arról van szó, hogy amikor szülővé válunk, mártírként fel kell hagyni minden számunkra kellemes tevékenységgel, töltődéssel, szociális kapcsolatokkal, és fel kell borítani az életünket, kiegyensúlyozatlan állapotba kerülni. De reálisan nézve alapjaiban megváltozik minden, és nyilvánvaló, hogy ezt követően nem lesz módunk arra, hogy ugyanazt az életvitelt folytassuk. Egy kisbabának nem az a feladata, hogy felszólításra „alkalmazkodjon”. Az első érzékeny időszakban leginkább nekünk szükséges alkalmazkodnunk hozzá. Ahogy nő a baba, idővel egyre lazább a gyeplő, az életünk szép lassan elkezd hasonlítani a régihez, de soha nem lesz már ugyanolyan. De azt hiszem, az esetek döntő többségében az ember nem is szeretné, hogy ugyanolyan legyen.

 

15 éve alapítottuk a cégünket a férjemmel. Volt olyan időszak, hogy évekig heti 6 napot dolgoztunk, napi 14 órát. Volt olyan, hogy 45 alkalmazottunk volt. Hihetetlen magasságokban is voltunk, és nagyon büszkék voltunk magunkra.

De ez mind eltörpül amellett, ami a gyerekek érkezésével történt az életünkben. Ez olyan munka, ami semmihez sem fogható. Itt a siker nem számokban mérhető. Olyan erőket mozgósít, amiről addig nem is volt tudomásunk. Olyan önmunka, amit senkiért (talán még önmagáért sem) tenne meg az ember. Olyan munka, amiért cserébe a gyerekeid kitüntetését kapod: a mosolyukat, a lélegzetüket, a létezésüket.

 

 

 

 

Kőváry Anett írását hagynám itt végszónak az anyaságról:

 

Az anyaság alázat. Szolgálat és lemondás. Élethosszig tartó aggódás. Önismereti lecke. Kétkedés és hit magadban. A hited őbenne. Az ő hite tebenned. Bizonytalanság és bizonyosság egyszerre. Könnyek a zuhany alatt. Végtelen fáradtság. Végtelen káosz és mindent elsöprő harmónia. Ismeretlen szívelszorulás. A szeme a szívedben. A hangod az övében. A mosolya mindenhol. Az illata a lelkedben. Szövetség vele.

Az anyaság kötelék. Ragaszkodás és elengedés. Kérdések magadnak, válaszok magadtól.

Az anyaság áldozat. És mindenek előtt hála. Hála annak, akit megszültél; és annak, aki téged megszült.

 

 

 

 

Együttalvás – a kedvenc témám!

 

 

 

Félünk ettől. Félünk, hogy ráfekszünk, félünk, hogy még 15 éves korában is egy ágyban fogunk aludni, és félünk hogy ettől tönkremegy a házasságunk… Ez mind felesleges félelem.

 

 

Hogy működik az alvás? Hogyan egészséges aludni? Nagyon keveset tudunk az alvásról a kultúránkban.

 

Az alvás társas tevékenység! Az ember nem igazán szeret egyedül aludni. Éjjel, álmunkban kiszolgáltatottak vagyunk, ezért biztonságérzetet ad, ha valakivel együtt alszunk. Ha van párunk, egy ágyban alszunk, nem külön szobában, nem? Akkor miért gondoljuk, hogy egy újszülött kisbaba, aki most bújt ki anyukájából, szeretne egyedül aludni?

 

Csodásan működik ez a rendszer. Álmunkban is nagyon sok minden történik bennünk és a mellettünk alvókkal. Például össze vagyunk hangolódva velük, nem is akárhogyan. Megfigyelték, hogy amikor az ember a párjával alszik, ugyanazokat az alvási pozitúrákat veszik fel mindketten. Ugyanakkor ébredünk, mozdulunk, fordulunk. Tehát, ha babám születik, akkor vele is nagyon jól össze leszek hangolódva, hiszen 9 hónapig bennem növekedett. És biztonságban lesz a babám mellettem. Nem fogok ráfeküdni, hiszen gondoljunk csak arra, hogy az ágyról sem esünk le. Miért? Azért, mert van annyi testtudatunk még alvás közben is, hogy ne guruljunk le az ágyról, ne feküdjünk rá a babára. Félálomban is tökéletesen tudunk gondoskodni a babánkról, de ha szoptatunk, akkor még inkább össze tudunk kapcsolódni vele a hormonális támogatás miatt. Ilyenkor nem megyünk le annyira mélyre, felületesebben alszunk, de ez nem jelenti azt, hogy fáradtabbak leszünk, hiszen a felületes alvás is nagyon pihentető. A felnőttek a 8 órás alvásból összesen maximum 1,2-2 órát töltünk a mélyalvás fázisában, ami azért érdekes tény, mert az emberek általában azt gondolják, hogy csak a mély alvás pihentető.

 

Nem csak az anyák hangolódnak össze a babákkal, hanem az apukák is. Kutatások alatt készültek videó felvételek olyan esetekről, amikor apa is ott aludt az anyukával és a gyermekkel, és azt tapasztalták, hogy ha kiment az anyuka a mosdóba, akkor apuka rögtön teljesen összehangolódott a babával úgy, hogy az anya nem ébresztette fel az apát, hogy figyeljen a babára. Ez egy teljesen természetes, automatikus, tudattalan reakciója volt az apának. Nem ébred fel, de gondoskodik a babáról.

 

Amikor együtt alszunk, a babák feje az ágyban általában lejjebb van, mint a mi fejünk, és az anyák C alakot vesznek fel a testükkel, amikor szoptatni kezdik őket, ezzel védik a babát, nehogy bármi baj történhessen. Ezek a mechanizmusok az evolúció során alakultak ki, és nagyon jól működnek, de mi manapság sajnos nagyon bizalmatlanok vagyunk a saját fizikai és biológiai képességeinkkel kapcsolatban. Műszerekre hagyatkozunk, azt gondoljuk, hisszük, hogy a légzésfigyelő megóv a bajtól, holott a babának semmi másra nincsen szüksége, csak az édesanyjára, minél közelebbről és minél hosszabban. Mindettől függetlenül lehet  akár pelenkára csatolható légzésfigyelőt is használni az együttalvás során is, ha ez megnyugtatja az anyát,de a legfontosabb, hogy legyen együtt a babával, a közvetlen közelében.

 

 

 

Mik a biztonságos együttalvás szabályai?

 

 

 

 

Hőmérséklet

 

Az első és legfontosabb a hőmérséklet. Általánosan elterjedt a kultúránkban, hogy túlfűtjük a tereinket, nem csak nappal, de éjszaka is, amire semmi szükség nem volna. Az alvás hűvösben egészséges, a nemzetközi ajánlások 16-20 fokot javasolnak. És elég egy réteg ruha, vagy egy vékonyabb takaró, a babáknak is. Sokszor tapasztalom, hogy az anyukák 22-24 fokot „vallanak” a hálószoba hőmérsékletére, ami nagyon sok, és még jól be is öltöztetik a babát. Minél kevesebb (és nem szoros) ruha, minél alacsonyabb hőmérséklet. Együttalvásnál egyébként is fűtjük egymást. Lehet, hogy mi „fázunk”, de ez már elromlott akkor, amikor mi voltunk babák, és anyukánk 8 réteg ruhába tekert minket, 25 fokos szobában. Lefekvés előtt érdemes jól kiszellőztetni (minimum 20 perc), hogy friss levegő kerüljön a szobába éjszakára.

 

 

 

Dohányzás, drog- és alkoholfogyasztás, gyógyszerek

 

Dohányos, alkohol és drog befolyása alatt álló szülő ne aludjon a babával. Ha csak olyan környezetben dolgozik, ahol dohányoznak, akkor lefekvés előtt feltétlenül vegye le a ruhát, és fürödjön le, hogy a bőréről, hajáról ne kerüljön a füst a baba környezetébe. A dohányos egész éjjel lélegzi ki a napközben beszívott cigarettafüstöt, káros anyagokat, ami így bekerülhet a baba légzőrendszerébe és keringésébe. Józanul lehet együttaludni a babával, bódult állapotban nem, mert így széthangolódik a szülő és a baba, és tompulnak az érzékszervek, veszélyes lehet. Olyan gyógyszerek szedése mellett sem javasolt, amik az idegrendszerre hatnak (pl. nyugtató, altató).

 

 

 

Biztonságos felület

 

Fontos, hogy az alvófelület mentes legyen mindenféle felesleges párnától, zsinórtól, ne legyenek lyukak az ágyban, vagy nagy dunyha, túl puha matrac. Legyen kemény a matrac, kisebb, vékony takaró, egy párna.

 

 

 

Pozíció

 

Az első hónapokban sokan szeretik a babát hasra tenni, mert akkor „mélyebben, nagyobbat alszik”. Ritka, hogy a baba magától hasra kerülne, az első hónapokban az anya az, aki hasra teszi. Ez viszont SIDS kockázati tényező, főleg, ha a baba 2-4 hónap között van és koraszülött. Ebben az esetben ezt az altatási pozíciót inkább kerülni kell.

Amikor szopizik, akkor általában oldalt fekve teszi, onnan inkább a hátára szokott gördülni. Ha esetleg így többet ébredne, az sem baj, hiszen a gyakori ébredés a babát védi. Ilyenkor sűrűn szopizhat, a tejben lévő anyagok segítik az alvását. Az éjszakai szoptatások nagyobb részben járulnak hozzá a tejmennyiséghez. Tápszeres táplálásnál, ha igény szerint történik, ugyanígy össze tud hangolódni az anya és a baba.

 

 

 

Mi lesz később? Hogy teszem ki az ágyunkból?

 

Az együttalvásnak rengeteg fajtája van. Ha egy légtérben alszik a szülő és a gyermek, az már együttalvásnak számít, bármilyen formában történik. Lehet, hogy külön ágyban történik ez, de az is lehet, hogy egy felületen alszik a szülő és a gyermek.

Bár például amerikában nagyon ellenzik az egy felületen való alvást, még óriásplakátokon is hirdetik, hogy mennyire „veszélyes”, és még az amerikai gyermekorvosok szövetsége sem ajánlja. Ez szoros kapcsolatban van a bölcsőhalállal – mert sokszor együttalvásnál történt meg (de sokszor viszont nem). Ettől függetlenül az egy légtérben való alvásra buzdítanak, 6 hónapos korig mindenképpen.

Készült egy kutatás, amiben óvodás gyermekeket vizsgáltak, olyanokat, akik együtt aludtak a szüleikkel és olyanokat, akik nem. Stresszhormon-szintet néztek, és az derült ki, hogy a szüleikkel együttalvó gyermekek alacsonyabb stresszhormon-szintet produkáltak, mint azok, akik külön szobában aludtak.

Ez nem olyan meglepő. Amikor intézményesülnek a gyerekek, sok órát külön töltenek a szülőktől. Reggeltől késő délutánig bölcsiben/oviban vannak, utána rohanás hazafelé, bevásárlás, aztán otthon vacsorakészítés, fürdés, és a gyerekeknek ez nagyon kevés minőségi együtt töltött idő, már ha ezt annak lehet nevezni. Ezért igénylik a végtelen mesélést este, ezért kell még inni, pisilni, és még ki tudja mit, csak ne kelljen még elválni a szülőktől. Ezért van csodálatos ereje az együttalvásnak. Azt gondoljuk, hogy éjszaka nem történik semmi, de nagyon is sokminden történik. Az együttalvás nemcsak a babáknak, hanem a nagyobb gyerekeknek is nagyon fontos, hiszen a 8-9 órán át tartó testközelség nagyon szépen fel tudja tölteni a szeretetraktáraikat.

 

A gyerekek megérnek arra, hogy egyedül aludjanak. Nem kell attól félni, hogy beleragadnak a szülői ágyba. De amíg bele vannak ragadva, hogyan lehet normális házaséletet élni?

Gondoljunk csak bele: tényleg az ágy az egyetlen helyszín és az esti órák az egyetlen időpont? Na ugye, hogy nem. Egy kis fantázia, egy kis nyitottság kell csak hozzá.

 

 

A WHO (egészségügyi világszervezet) ajánlása, hogy a babával minimum 6 hónapos korig aludjanak együtt a szülők (egy helyiségben).

 

 

 

Ha nincs jó érzésed akkor, amikor nem egy légtérben alszol a babáddal, annak biológiai oka van: az első hónapokban a babák füllel nem hallható, de számunkra mégis érzékelhető hangot adnak ki, amit, ha az anya nem hall, akkor nem tud jól aludni. Tehát ennek valóban van egy fiziológiás vetülete. Ez az evolúció során azért fejlődött így, hogy baba ne maradhasson egyedül a sötét, veszélyes éjszakában, ahol kígyók, kardfogú tigrisek jelenthettek veszélyt rá.

 

 

Én lustaságból is kezdtem az együttalvást az első gyermekünkkel: nem akartam hozzá felkelni az ágyból 🙂 Nem mintha pár óránál többet töltött volna rácsos ágyban egész életében. Betettem magam mellé, és amikor szopizni akart, kiszolgálta magát, volt, hogy fel sem ébredtem rá. Aztán már elképzelni sem tudtam az életünket másképp.