Sokat ébred a baba?

2025.02.03.

 

Rengetegszer ébred a babád éjjel, és te még meg is kapod, hogy biztos miattad van, mert elrontottad…

 

Ez egy általános jelenség. Nagyon erősen benne van a társadalomban. De miért? Mi ennek a háttere? Itt vagyunk a 21. században, szuper technológiákkal, és az anyák sokszor teljesen egyedül kell, hogy megbirkózzanak a gyermeknevelés nehézségeivel, szemben a régi korokkal, amikor még a vízért is menni kellett a kútra. De akkor valahogy nem voltak egyedül hagyva az anyák, ott volt a „falu”, aki segített a gyerekek körül. Ezért nem is voltak kellemetlen megjegyzések. Ezek a megjegyzések a baba születésétől a dackorszakon át a kamaszkorig elkísérik az anyákat, de az igazi segítség elmarad.

 

Nagyon nehéz téma! Napjainkban sokszor hallani, olvasni a „boomerek” odamondós véleményét:

 

„Elkényezteted, nem kell mindig felvenni!”

„Elrontottad, bezzeg a mi időnkben a babák átaludták az éjszakát!”

„Engem is vertek, aztán mégis ember lett belőlem!”

„Egy pofontól még nem lesz semmi baja!”

 

Mi áll emögött? Az előző generációk poroszos, szigorú nevelési stílusa, amikor már a kisbabát is „nevelték”. Ez egy teljesen más szemlélet, mint amit mi ma próbálunk megvalósítani.

Alice Miller Kezdetben volt a nevelés című könyve nagyon szépen bemutatja, hogy milyen elképesztő negatív és romboló ereje van a babakortól elkezdett szülői hatalomfitogtatásnak, testi fenyítésnek, szigornak. (Többek között Hitler gyerekkorát is bemutatja a könyv.)

A környezet kritizálása, ítélkezés egy nagyon általános kommunikációs stratégia volt a felmenőink számára. Azt gondolták, hogyha a másik ember felé szeretettel fordulnak, akkor, amikor nem érzi jól magát és segítségre lenne szüksége, megerősítik ezt a fajta viselkedést benne, ezért inkább a „ne nyafogj már”, teher alatt nő a pálma és hasonló kritikus hangvételű tanácsokkal látták el.

A másik ok, ami nem tudatos, az, hogy a nagyszülők számára fájdalmas látni azt a szoros kapcsolatot, ami köztünk és a gyermekünk közt van, hiszen ők ezt soha nem élhették át, valószínűleg még a szoptatás élményéből sem nagyon jutott nekik. Ebből sokszor vagdalkozó, ítélkező kijelentések jöhetnek, amik kapcsolatromboló hatásúak.

 

Az ember végtére az állatvilágból jön, és a biológiától nem tudja magát függetlenné tenni. Hiába vagyunk civilizáltak, hiába emelkedünk ki a tudatunkkal, ha egy kisbaba magára marad, megemelkedik a stresszhormon szintje. Az ősemberek (ősanyák) ősbabáitól jön a sűrű ébredés, ez evolúciósan belénk van ivódva. Ezt azóta sem tudták levetkőzni a babák, hiába telt el sok idő azóta. Ha a barlangban le volt téve a baba, amíg az anya kint gyűjtögetett, vadászott, muszáj volt gyakran ébrednie a babának, hogy ellenőrizze, nem jön-e a kardfogú tigris, és így tudott jelezni anyának, ha baj volt. Olyan faj vagyunk, amelynek kivételesen hosszú ideig kivételes intenzitással kell az utódja mellett lenni. Ahhoz, hogy az éjszakai gondoskodást könnyebben át tudjuk vészelni, sokkal közelebb kéne élnünk a természethez. A természeti népek nem is igazán értik, hogy mi a kérdés azon, hogy hányszor ébred éjjel a babájuk, mert annyira természetes számukra, mint, hogy reggel felkel a nap. A gondunk nekünk van az éjszakai gondoskodással itt a „nyugati fejlett” világban. A természeti népek anyáinak szebe sem rebben, ha a babája kap egy jókora pofont a homokozóban a másiktól, hiszen nincs ennél természetesebb, hogy a babák (is) szocializálódnak. Mi pedig remegő kézzel rohanunk ilyenkor rendet tenni, vígasztalni a csöppséget, és fél órán át dolgozik bennünk az adrenalin.

 

Nem a mi hibánk! Ebben nőttünk fel, nem lehet ebből csak úgy kilépni. Nagyon sok tudatos jelenlét, önmunka van abban, ha látjuk magunkat és a környezetünket kívülről, és el tudunk kezdeni más kapcsolódásokat kialakítani az idegrendszerünkben. Érdekes, hogy mennyire túlbonyolítja a modern, nyugati civilizált társadalom az életet ezekkel a teljesen felesleges sallangokkal, és utána mennyi szenvedés, munka van vele, hogy levetkőzzük ezeket. Mennyivel egyszerűbb lenne olyan szemlélettel élni, mint a természeti népek. A kulturális különbségek nagyon szembeötlőek ebből a szempontból (is).

Nehezített pálya a modern életmód, amiben minél inkább szeparálva élnek az emberek egymástól, és sokszor még a saját családjuktól is. Az anyák azt gondolják, hogy mindent egyedül kell megoldaniuk, nem kérnek segítséget, mert segítséget kérni manapság nehéz. Sokszor közrejátszik ebben, hogy az anya azért nem kér, mert nem szeretné hallani a másik bántó, ítélkező szavait, vagy pont azért, mert úgy gondolja, hogy több munkája lesz a „segítség” után, mint előtte. Nehéz a maximalista anyának elengednie a sokszor túl nagy igényeit a tökéletesség jegyében, mert egy ilyen világban élünk, hogy próbáljuk kifelé azt mutatni, hogy mi erősek vagyunk és mindent megoldunk, nem kell segítség. Mert ha mégis kérünk, akkor rájönnek, hogy nem is vagyunk olyan erősek és nem is vagyunk olyan tökéletesek. Persze mindenkinél eljöhet az a pont, amikor azt mondja, hogy „már nem érdekel”. Pakolja be bénán a mosogatógépet, vigye a gyereket játszóházba a szabad levegő helyett, csak vigye már, rakja már, hogy legyen egy szabad fél órám magamra!

 

Készült egy kutatás arról, hogy a korai szakaszban a szülők hozzáállása a gyermekekhez milyen lelkületű felnőtteket „eredményez”. 8 hónapos babákat vizsgáltak, aztán 34 éves korukban vizsgálták őket újra. Osztályozták, hogy milyen kapcsolatban voltak a 8 hónapos babák a szüleikkel. Kategóriák: rideg, őrült imádat (extra érzelgős), meleg szeretetteljes. Hogy mennyire lettek érzelmileg stabilak: 34 évesen kevésbé szorongóak, nyugtalanok, aggódóak voltak azok felnőttek, akik az extra érzelgős és a meleg, szeretteljes kategóriában voltak. Ennek a fajta érzelemszabályozásnak, amit végzünk, ilyen ereje van. Ennek ellenére kapjuk a „jótanácsokat” a szüleinktől, nagyszüleinktől, védőnőtől, orvostól.

 

Először is szögezzük le, hogy a babának nem lesz semmi baja a sűrű ébredéstől.

 

Attól függetlenül, hogy normális az első két évben a sok ébredés, azért vannak olyan tényezők, amikkel lehet valamennyire csökkenteni ezeknek a számát. Ilyenkor az a cél, hogy a lehető legkevesebbszer ébredjen (és lehet, hogy ez is sok lesz, de legalább nem háromszor annyi, mint így). Ne tegyünk bele olyan plusz faktorokat, amiktől még extra ébredései is lesznek.

Az első és legfontosabb a hőmérséklet. Általánosnak mondható, hogy túlfűtjük az életterünket, nappal és éjszaka is. Aludni hűvösben jó és egészséges, a nemzetközi ajánlások 16-20 fokot mondanak, egy réteg ruhában (nem bundában). Az öltöztetéssel is el vagyunk csúszva egy réteggel, vagy kettővel. Az előző generációtól kaptuk ezeket a jótanácsokat is. A mondás úgy szól, hogy a babára egy réteggel több ruha kell, mint ránk (a kórházban a védőnő azt mondta nekem egy éve, hogy 2-3 réteggel több…). Ebből annyi igaz, hogy egy réteggel, de kevesebb kell. A túlöltöztetés, a túl magas szobahőmérséklet mind rizikófaktor a túlhevülést illetően, így SIDS kockázati tényező is. A túlmelegedés sokkal nagyobb kockázati tényező, mint a „kihűlés”. A gyerekek sokkal többet mozognak éjjel is, mint mi, és nehezebben adják le a hőt, mert kicsi a testfelületük. Jobban alszanak a hűvösben és nem véletlenül rúgják le magukról a takarót. Amikor izzad a gyermek, az már nagyon erős jel arra, hogy túlhevült.

Ha napközben a baba olyan és annyi alváshoz jut, amennyi az igénye, akkor éjszaka is jól fog aludni. Nem jó ötlet teletömni programokkal és jól lefárasztani, mert ez általában nagyon rossz éjszakát eredményez.

A napirendet annyiban érdemes vizsgálni az éjszakai alvás szempontjából, hogy a reggeli ébredésnek időben kellene lennie, nem jó túl sokáig hagyni aludni a babát, mert az bezavarhat az éjszakába is.